Egy szombati napon a lakhelyünkhöz közeli Plázában nézelődtünk, amikor az állatkereskedés kirakatában megakadt a szemünk az egyik kis bentlakón. Egy nagy üveg akváriumban két kis perzsa cica szunyókált, mint két szőrpamacs. Bementünk az üzletbe és percekig figyeltük az állatkákat. Az eladó észrevehette bennünk a potenciális kuncsaftot, mert odajött és érdeklődött, szándékainkról. Említettem neki, hogy fontolgatjuk egy macska beszerzését és tájékozódni szeretnénk. Ettől a pillanattól kezdve már nem volt vissza út. Mint a véreb, ha szagot fog, az eladó felpörgette az eseményeket. (Hozzá kell tennem, hogy nem volt tolakodó, csak a munkáját végezte.) Az egyik kis cicát kivette az akváriumból és nejem kezébe tette. Az állatka egyből hozzábújt, rögtön megérezte rajta, hogy jó gazdája lesz. A drágámat is meghatotta a helyzet és már le sem tudta tenni többé a cicát. (Azóta is sokszor eszembe jut, hogy vajon mi lett a cica testvérével. Valami azt súgja, hogy neki nem ilyen szerencsés sors jutott. Min múlott az, hogy az eladó pont őt adta kezünkbe a másik helyett... ?) Mint említettem a bevezetőben, még megvásároltuk a fél állatkereskedést is, mert soha nem lehet tudni, mire lesz szükség. Alomtál, alom, etető tálak, macskakonzerv, száraztáp, hordozókosár, pihenőkosár, pihenőszőnyeg, kaparófa, és még a mindenható sem tudja mit meg nem vettünk. Így a kereskedőnek is szereztünk egy jó napot.

Hát a kezdet nem volt könnyű. Annyit azért már akkor is tudtunk, hogy nem árt, ha az állatokat időnként látja egy orvos. Másnap első utunk a dokihoz vezetett, aki meglehetősen becsmérlő szavakat használva emlegette a tenyésztőket és kereskedőket, akik szerinte szégyenletesen művelik foglalkozásukat. Valóban, a mi kis cicánk több éhes bolhacsaládnak is meleg otthont adott, azonkívül a doki kb. 5-6 hetesre becsülte. (Csak a kevésbé hozzáértők kedvéért a cicákat 9-10 hetes koruk előtt nem szabad elválasztani az anyjuktól, mert általában addig szopnak. Az orvosunk első ötlete az volt, hogy vigyük vissza és kérjük vissza pénzt, mert szerinte nem lesz hosszú életű az állatkánk. De aztán látta eltökéltségünket (aki bolond az megérdemli) és élősködő mentesítette cicánkat. Az idő azt bizonyította, hogy nekünk volt igazunk. A kis csenevész a közeljövőben (2010. augusztus) már a 9. évét is eléri és kiegyensúlyozott életet él körünkben.

A névadásról még nem volt szó. "Egy perzsa macskának nem lehet hétköznapi neve!" szólt határozottan nejem és valamelyik antik könyvből kikereste neki a Thea nevet. Ez kimondva pontosan úgy hangzik, mint a sokak által kedvel frissítő ital, de mi "bennfentesek" csak összekacsintunk, mert mi tudjuk, hogy ennél sokkal nemesebb dologról van szó! THEA (vagy THEIA) egyike a görög TITÁNoknak, aki feleségül ment fivéréhez HYPERION-hoz. Frigyükből született HELIOS a nap, EOS a hajnal és SELENE a hold. Na ilyen família adott nevet a mi első macskánknak. Nomen est omen, azaz a név kötelez. Ilyen "isteni" lett a mi kis Theácskánk is, mi pedig hű szolgái. Egyébként Thea nem az a túltenyésztett perzsa fajta, amelyik úgy néz ki, mint aki neki ment az üvegajtónak. Formás kis pofija és gyönyörű bundája van. Hivatalosan a színe kék krém, de az én férfi szemem szürkének mondaná. Egyébként hihetetlen bölcsesség sugárzik belőle és nagyon okos. Sok dologra megtanítja a fiatalabbakat. Például hogyan kell eltolni a ruhásszekrény ajtaját vagy hogy hogyan lehet a kád csapjáról inni.

Theácskánk sokat volt egyedül, így mi laikusok azt gondoltuk, bizonyára nagyon örülne egy társnak, akivel elgombolyítgathatnák a fonal golyókat, esetleg kergetőzhetnének pajkosan. Második kedvencünk már "tudományos alapon került hozzánk. Mint említettem, Thea érkezése után tovább képeztük magunkat macska tulajdonosságból. Ez egyrészről számtalan macskákról szóló könyv megvásárlását, másrészről, mint említettem már, kisállat kiállításokon való megjelenéseinket jelentette. Természetesen a kiállításokon csak mint nézők vettünk részt, soha eszembe sem jutna egy állatot ilyen dologgal kínozni. Az egyik ilyen kiállításon vettem észre és szerettem bele Müzli mamájába. Egyébként a mai napig is, azok a vendégeink, akik először járnak nálunk, mindannyian a Müzlibe lesznek szerelmesek. Égkék szemei, selymes, puha  szőre és annak mintája különlegessé teszi megjelenését. A tenyésztő szerint perzsa mamától és burmai papa szerelméből születik ez az egzotikus fajta macska.

Még ott a kiállításon megegyeztünk a tenyésztővel, hogy az éppen vemhes anyaállat egyik utódját megvásárolnánk, ha az idő már alkalmas lesz erre. Türelmesen vártunk és türelmünket siker koronázta. Közben ahogyan jó nevelőszülőkhöz illik (és ahogyan a szakirodalom tanácsolja) felkerestük a tenyésztő otthonát és nézegettük jövendő cicánk fejlődését. Ez sem kezdődött könnyen. Az egész tenyészet valami bőrbetegséget kapott egy kölcsön anyától, így várnunk kellett, hogy a kisállat meggyógyuljon. Még miután elhoztuk, utána is hetekig naponta fertőtlenítős vízben kellett fürdetnünk, amit macskához méltóan nem igazán kultivált. Itt meg kell említenem feleségem odaadó és áldozatos munkáját, aki nélkül ez nem jöhetett volna létre. Ő volt az, aki vállalta a fürdetéssel és szárítással járó macerát. Ja, majd' el felejtettem. Theácskánk is kivette a részét a dologból, mert neki meg oltást kellett elszenvednie, nehogy átvegye a fertőzést. (Ez az "elsőszülöttek" átka többször is fenyegette, de szerencsére eddig remekül viselte a megpróbáltatásokat.)

A nevét én adtam. Gondoltam elég egy arisztokrata a családban, hátha így pajkosabb lesz Theánál. Hát nem! Drágám "Borsószem királykisasszonynak" én vulgárisabban "Miss P..."-nak hívom, ahol a "P" kifejtve az emberek hátsó fertályát jelenti. Tényleg olyan, mint egy királykisasszony, aki időnként kegyeskedik megjelenni körünkben és olyankor kiköveteli a vele való foglalkozást. Ugyanakkor rendkívül ruganyos és fürge. Ha egy rovar téved véletlenül a lakásba, akkor biztos lehet abban, hogy Müzli karmai között végzi.

Volt már két cicánk, de valamilyen oknál fogva egyik sem volt olyan, mint amilyen elvárásokat mi gazdák egy macskával szemben támasztottunk. Az egyik egy magába forduló, a másik egy kényes  leányzó, egyik sem volt bújós, hízelkedő. Történ pedig egy 2004-es melegnek ígérkező, szombatra eső, augusztusi nyári napon, hogy drága feleségemmel bevásárló körútra indultunk. Úgy 10 óra lehetett, mikor kiléptünk a lépcsőházból. Abban a pillanatban elénk ugrott egy nyakigláb, cirmos kiscica és rögtön a lábunkra tekeredett. Egyből látszott, hogy emberekhez szokott, tehát nem az utca szülötte. Ezen nem lepődtünk meg különösebben, mert időről-időre jöttek-mentek nálunk az utcai cicák. Volt aki csak evett és továbbállt, de voltak akik huzamosabb tartózkodásra rendezkedtek be, értékelve a biztos napi kosztolást lehetőségét. Ezek azonban nem közeledtek az emberhez, tisztes távolból megvárták, míg a tálakba kerül a kaja és mi arrébb húzódunk. Ezen az új jövevényen azonban rögtön látszott, hogy valamelyik lelkiismeretlen embertársunk gondolta úgy, hogy legegyszerűbb módja az állattartás felelősségétől való megszabadulásnak, ha az utcára teszi macskáját. Sajnos ilyennel is sokszor találkoztunk már. Lényeg a lényeg, hogy megsimogattuk, megszeretgettük és otthagytuk mi is, hiszen egyrészről már volt két saját cicánk, másrészről várt a shoppingolás. Nagyjából délután 4 és 5 között értünk haza és legnagyobb meglepetésünkre ő még mindig ott várt ránk. Valamit tudhatott rólunk, mert mikor nejem lehajolt hozzá és felvette, olyan hízelkedésbe kezdett, hogy a meglévő két otthoni órákat vehetett volna tőle "macskaságból". Nincsenek véletlenek, állapítottuk meg. Ilyen macskára vágytunk, megkaptuk. Némi vívódás után úgy döntöttünk, hogy befogadjuk.

Természetesen az első napokat karanténban töltötte, elzárva a többiektől. Fényes szőrű, erős és eleven cica volt, olyan, amilyennek egy kölyök macskának lennie kell. A névadásról megint én gondoskodtam. Utalva "lelenc" mivoltára és mert hogy kandúrnak született a drága, a Twist Olivér nevet kapta. A napi életben persze egyszerűen Olinak hívjuk. Oli első pillanattól kezdve szobatiszta volt, de néhány nap elteltével azt tapasztaltuk, hogy széklete a lakás legkülönbözőbb területein jelenik meg. Kicsit kétségbeestünk, hiszen ez nem jó jel. Elmentünk az állatorvoshoz és az elmondottakból kapásból megállapította, hogy Korona vírusa van. Az a vírus a macskák Aids-e. Minden macska szervezetében jelen van, de ha kórosan túlszaporodik, akkor annyi! Felnőtt korban általában nem okoz már problémát, de ha a kölyök macska örökli az anyjától, akkor szinte nulla az esélye a túlélésre. Rájöttünk, hogy Olivér nem direkt ürít az almon kívülre, hanem mert nem ér oda. Most már sejtettük, hogy miért kerül utcára, de nem akartunk belenyugodni, hogy egy ilyen bájos, kedves állatka elpusztuljon. (A doki egyébként kiesett a kegyeinkből, mert bár később kiderült, hogy igaza volt a betegséget illetően, de azt tanácsolta, hogy tegyük vissza oda, ahol találtuk.) Mi nem akartunk hinni neki, hiszen egy beteg állat nem így néz ki.

Ezután kerestünk egy másik állatorvost, aki az állatokat is szereti, nem csak megélhetését szeretné biztosítani foglalkozásából. Oli vérmintáját Németországba küldték és kiderült, hogy valóban beteg. Nem adtuk fel, immunerősítők, tápok, injekciók sokasága következett (szegény másik kettő is megkapta a magáét, nehogy elkapják a betegséget). Az érdekes az, hogy soha nem látszott rajta a betegség legkisebb jele sem. Ma pedig ott tartunk, hogy egy közel 10 kilós óriás kandúrunk van, kinek még a szakemberek is csodájára járnak. Egyrészt mérete miatt (a szomszéd ölebek általában fele akkorák ...), másrészről pedig a csodával határos túlélése miatt. Az új vendégek kezdetben tisztes távolból csodálják, de később feloldódnak behízelkedő modorának köszönhetően. Természetesen ő is ivartalanított, de időnként azért így is meghajtja Theácskánkat, aki olyankor hangos virnyíkolással ad hangot nemtetszésének. De az élet már csak ilyen macskáéknál ...

Az ő története talán a legkülönösebb. Már három bentlakóval rendelkeztünk, így a gondolata sem merült fel annak, hogy még egy cicát vegyünk magunkhoz. Mint Olivér, ő is az utcán jelentkezett, valaki(k) úgy gondolták, hogy a mi házunk előtt teszik ki a szabad életbe. Mivel a környéken már ismertek vagyunk macska mániánkról, ezért gyakran előfordul, hogy vagy titokban vagy (ez a becsületesebb megoldás) nyíltan hoznak hozzánk talált vagy megunt cicákat. Hát ő az előbbi társaságba tartozott, egyszer csak megjelent a kosztosok között. Biztos, hogy utcára kerülése előtt gyerekek közelében nőtt föl, mert reggelente mindig kísérte az iskolába vonuló csoportokat és bárki megsimogathatta, nagyon barátságos volt.

Őt már nem akartuk behozni a lakásba, mert a három szőrmók folyamatos "karbantartása" már így is jelentős terhelést jelentett drága feleségemre, aki a feladatok oroszlánrészét vállalta és a mai napig is vállalja magára. Az első két telet az utcán töltötte, különösebb megrázkódtatás nélkül, ugyanis a hideg elől a pincénbe húzódott. Már az első évben gondoskodott róla, hogy ne legyen nyugodt a nyarunk. Mire felocsúdtunk, négy aranyos kis kölyökkel ajándékozott meg bennünket. (Kettő később elpusztult, de a másik kettő (Tigris és Csufi) a mai napig is a kosztosaink közé tartozik, de ők már sokkal "utcaibb" macskák. Csak az ismerős emberekkel barátkoznak, azokkal is meglehetősen visszafogottan.) Az első alom után gyorsan tettünk róla, hogy ez a szaporodási tempó a jövőben ne folytatódjon.

Még egy évet töltött az utcán, amikor egy jószándékú állatvédő elhatározta, hogy örökbe adja egy szerető gazdának. Annyira barátságos és kédves állatka volt, hogy igazat adtunk az állatvédőnek. Be is került egy gondozóhoz, aki addig vigyáz a macskákra, amíg az interneten nem találnak neki gazdát. Már napokon belül éreztük a hiányát, föleg drága kicsi feleségem, talán még valamiféle lelkiismeretfurdalást is éreztünk miatta. Nem sokáig bírtuk így, szóltunk a gondozónak, hogy mi leszünk a befogadók. Egy ilyen új jövevény mindig felkavarja az állóvizet. A Müzlitől azonnal megtanult fújni (az úri kisasszony ezzel fogadta a vendéget érkezéskor). Eleinte nehéz volt a beilleszkedés, de mára már úgy tűnik kialakultak az erőviszonyok. Ropi és Olivér a Theát kergeti, Thea a Müzlit tudja egrecírozni, Müzli és Ropi az Olivért szokta ijjesztgetni, úgyhogy teljes az idill, mindenki ad és kap is.

Ropinál "macskásabb" macskát elképzelni sem lehetne. Nyúlik-málik az embereken, folyamatosan hízeleg, bújik, egyszóval úgy viselkedik, ahogyan azt mi elvárjuk :-) egy macskától.