Prológus

Az alábbi sorok eddigi pályafutásom történetét tartalmazzák. Nem törekedtem naplószerű részletességre, inkább életem sarokpontjait, illetve az ezekhez kapcsolódó apró élményeimet próbáltam összeszedni. Sok minden, és főleg sok mindenki kimaradt. Így például azt sem árulom el a tisztelt olvasónak, hogy szüzességem milyen körülmények között szűnt meg, vagy hány autóm volt eddig. Ezeket talán majd egyszer, amikor Regős Bendegúzhoz hasonlóan én is belefogok memoárjaim megírásába, osztom meg rajongóimmal. Addig is kérem fogadják ezt szeretettel!


Az eszmélés előtt ...

Születtem a múlt század közepén (1959), amikor már lezajlottak a "nagy" események, mint a II. Világháború és 1956. Szerelem gyerek voltam, szüleim esküvőjéhez képest hét hónapra születtem, mégpedig úgy, hogy nem voltam koraszülött! Apai nagyanyám többször is emlegette viccesen "szerencse, hogy koraszülött vagyok", mert ha időre érkezem, akkor majom lesz belőlem. Amúgy nem volt egy vicces asszony, de engem mindennél jobban imádott. Ezekre az időkre nem igazán emlékezem, az első kép, ami rögzült bennem nagyapám halála, a bádog tepsi az előszobában. Na ez is jól kezdődik mi? Ez a kép néhány hónapos koromban készült. Ne tévesszen meg senkit, hogy ülök, ez nem kiemelkedő fejlettségemnek, hanem édesanyámnak köszönhető, aki hátulról tart. Már akkor is szép nagy fejem volt, örültek, hogy legalább azt magamtól tartom. Ez a fej probléma később is gondot okozott. Amikor a Magyar Néphadseregnek éppen az én haláltmegvető bátorságomra volt szüksége, alig találtak a fejemre való sapkát és sisakot.

Itt már valóban egyedül ülök és megpróbálom leszerelni a baba fejét, ami többnyire sikerült is. (Azóta is csak annyi változott, hogy most már visszafelé is működik a dolog.) Már akkor láthatták szüleim, hogy nem holmi humán érdeklődésű naplopóval áldotta meg őket az ég, hanem egy "kétfenékkel" a földön ülő, tehetséges, iparos emberkével. Felhívnám a figyelmet hajam gondos választékára, amit ma már sajnos nem tudok megtenni, lévén, hogy még az első képen láthatónál is kevesebb hajzattal rendelkezem. De ugye az ész a fontos ... A kor divatjának megfelelő kantáros kisnadrágommal nem lógtam ki kortársaim közül, lévén, hogy az üzletekben ez az egy típus volt beszerezhető. Csipkés kis gallérom megtévesztő lehet, de ebben a korban ez még megbocsátható. (Apám egyébként is lányt szeretett volna ...) Ez később többször is problémát jelentett számomra. Például évekkel később, anyai nagyanyám mellett, aki feketén varrásból egészítette ki kicsiny nyugdíját elsajátítottam a babaruha varrás fortélyait. A biharkeresztesi piacon vásárolt műanyag baba volt a munka tárgya, mert pőre pucérsága nem volt kedvemre való. Ma már tudom, hogy ennek gyökereit is itt kell keresnem ...

Még nem említettem, hogy Szolnokon születtem és életem első 18 évét ott is éltem le szüleimmel, akik fiatalok voltak ahhoz, hogy jómódúak legyenek. (Akkoriban még nem "keletkeztek" 20-30 éves korú milliomosok.) Annyira nem voltak gazdagok, hogy még egy nyamvadt tanácsi lakásuk sem volt! Albérletről albérletre vándoroltak, mert már akkoriban is nehéz volt egy csecsemővel otthont találni. Édesanyám mesélte, hogy volt olyan hely (a Zöldi bácsiéknál), ahol reggelre megfagyott a víz a szobában lévő lavórban. Na ezért aztán engem többnyire a nagyszüleim neveltek. Hiába, nemcsak a királyi családokban nehéz az elsőszülöttek dolga! Ezen a képen éppen nyár és meleg van. Egy falusi fürdőkádban (teknő) hűsölök Biharkeresztesen anyai nagynéném (Mara) felügyelete alatt, aki lehetett vagy 16 éves.

A falusi életnek azért voltak előnyei is. Már akkoriban is megnyilvánult az állatok iránti olthatatlan szeretetem. Itt éppen Mezőtúron (apai nagyanyám lakhelyén) barátkozom a sertéssel. (Én vagyok a baloldalon, sapkában!) Ez a röfi volt, akit nem akartam engedni, hogy levágjanak és végül mikor mégis megtörtént felkergetett az udvaron álló téglarakás tetejére. Történt ugyanis, hogy a böllér annak rendje, s módja szerint leölte a malackát és hagyták békében heverni az udvaron, hogy lelke kellően felkészülhessen a köztes létben, az újjászületésig eltöltött időre. Én körülötte sertepertéltem, mert már akkor is nagyon érdekelt a lét kérdése. A disznó egyszer csak meggondolta magát, felpattant és rám rontott. A mai napig is, mint csodát emlegetik Mezőtúron, hogy egy ekkora kisgyerek hogyan tudott a több, mint 2 méter magas téglarakás tetejére felugrani. (Ez ma már nem sikerülne, bár lehet, hogy csak motiváció kérdése?)


Óvoda

Most kérdezheti a nyájas olvasó, hogy óvodába nem jártam? Természetesen, mint a népi demokrácia gyermeke én is alanyi jogon jogosult voltam e gyermekmegőrző igénybevételére, és el is töltöttem különféle intézményekben hosszabb-rövidebb időszakokat, de nem szerettem. A mai napig is dickensi képek jelennek meg előttem, ha az óvodás időkre gondolok. Ha valaki látta fekete-fehérben a Twist Olivért, annak is a menhelyes részleteit, na annak lehetnek elképzelései az én emlékeimről. A mellékelt kép nem tükrözi a fentebb vázolt állapotokat, mert már akkor is jól alkalmazkodtam környezetemhez és ha mosolyogni kellett, akkor mosolyogtam. Azért aki a nagy képet figyelmesen megnézi, láthatja, hogy merev, beállított vidámságról van szó ... Emlékeim között kutatva három óvoda jelenik meg. A Tiszamenti Vegyiművek üzemi óvodájáról, egy mezőtúri gyermekkorúak "haláltáboráról" és egy szolnoki gyermekmegőrzőről vannak képeim, de egyik sem az a vidám, rózsás sikertörténet. Biztosan bennem volt a hiba. Antioszociális magatartásommal kilógtam a sorból. Már akkor sem érdekeltek a léha időtöltések, mint a fogócska, bújocska, mert ezekben már akkor is a kreativitás hiányát éreztem. A nyers erő fitogtatása a szellem háttérbe szorításával. Sokkal jobban lekötött a homokvár építés, ami hagyta felszínre jutni a bennem rejlő alkotó embert. Ehhez viszont nem kellettek társak, mert azok többnyire csak hátráltatták az alkotás határidőre való elkészültét. (Ez általában délután 5 óra volt, amikor gondviselőim egyike értem jött.)


Általános iskola

Az első általánosba való bevonulásom még albérletben érte családomat, így a Kassai úti általános iskolába nyertem felvételt, ami jó iskolának számított akkoriban Szolnokon. Az első két osztályt ott volt szerencsém eltölteni. Kitűnő tanuló voltam. Egyetlen dolog árnyékolta be ottani tartózkodásomat. Egy énektanárnő (ki emlékszik már a nevére) egyszer adott énekből egy egyest, mert otthon felejtettem a munkafüzetemet. Ez az atrocitás azután hosszú időre meghatározta az ének-zene oktatáshoz fűződő kapcsolatomat. Ha lett volna akkoriban polgári engedetlenségi mozgalom, akkor én biztosan indítok egyet. "Miért osztályozzák a mutáló fiúk dalolását?" lett volna a címe és beszüntettem volna a készségtárgyak osztályzását. (Kövér osztálytársnőm biztosan csatlakozott volna hozzám, mert neki tornából voltak problémái. Talán létrehozhattunk volna valamiféle egységfrontot ...)
/A képen egy kirándulás úgy 6. osztály körül (Álló sor, balról a harmadik mutatja akkori alakomat.)/

Tehát két év a Kassaiban. Ezt követően lakást kaptunk, fürdőszoba, gázfűtés, angol WC, Kánaán! De minden örömbe üröm is vegyül. Területileg másik iskolába kellett mennem. A Síposba! Az idősebb szolnokiak még biztosan emlékeznek rá, milyen rettegett híre volt annak az intézménynek. Oda jártak a kezelhetetlen, nehéz fiúk, akiktől mindenki félt, mert nagyon verekedősek voltak. Ráadásul egy elég lepusztult, omladozó épületben székelt az iskola, ami nekem, mint felszálló ágban lévő gyermeknek, rendkívüli módon ellenemre volt. Féltem, hogy a negatív környezeti hatások nyíladozó értelmem kibontakozásának gátjává válnak. Szerencsére ezt városunk oktatásüggyel foglalkozó lelkiismeretes és gondos irányítói is így gondolták és éppen akkor adták át az iskola új, modern épületét, ami tökéletesen megfelelt igényeimnek. (Lehet, hogy miattam csinálták ... ?) Mint a mellékelt képen látható, gasztronómiai iránti érdeklődésem már ebben a korban sem hagyott kétséget afelől, hogy még nagy sikerek várnak rám a lábasok és fazekak között. (Akár még mosogató is lehettem volna!) Itt azonban még nem erről van szó. A bogrács alatt égő tűz felügyelete volt feladatom, amit mint látható felelősségteljes unalommal láttam el. Egyébként így készül az igazi tanyai levetlen. (Lásd receptek!)

A következő hat évet itt múlattam, túl mély nyomokat nem hagyott bennem. Voltam kisdobos és úttörő, mert mindenki volt és itt lettem először szerelmes is. Ha jól emlékszem hatodikos lehettem, amikor szívem lángra gyúlt M. Erzsike iránt, de ő csak cicázott velem. Nagyon fájt! Nyolcadik osztály és az első csók. Sz. Judit kiskorúval csókolóztam, aki hozzám képest már meglehetősen tapasztaltnak volt nevezhető. Hááát .... Nem szakadt le az ég. A "profik" azt mondták, hogy szerelem is kell és akkor jó lesz. Hja! De ha M. Erzsike nem akarja ... Ebben a korszakban alakult ki zenei ízlésem alapja is. Osztálytársam bátyjából kifolyólag megfertőződtem a Deep Purple, Uriah Heep, Grand Funk Railroad zenekarok muzsikájával. Ezek a mai napig meghatározó élmények számomra. Első hanglemezem is ebből a korszakból származik, az Omega együttes 10000 lépés című opusa volt, mely első tagja volt a ma már ezer fölötti gyűjteményemnek.


Gimnázium

Ez már azért nem volt rossz! Bár az indulás nem a legfényesebb jövőt vetítette elém. Első körben apámtól kaptam egy nagy pofont, mert szerinte nem vágattam le a hajam kellően rövidre. Vissza a fodrászhoz. Érdekes harc volt ez. Az idősebb korosztállyal vívtuk hosszú haj és farmer fronton. Mivel a város akkor legpatinásabb gimnáziumának fizika tagozatos osztályába nyertem felvételt, ez első pillanatra rengeteg korláttal járt. Szerencsére az idők változtak és negyedik végére már nem volt gond sem a haj, sem a farmer. Addig azért sok csata zajlott. Az első rögtön az első nap. Az történt, hogy osztályfőnökünk (aki azóta sajnos elhalálozott), az apám által már elfogadott frizurámat még mindig hosszúnak találta. Ezután a rossz belépő után többed magammal újra felkereshettük a városi fodrászüzletet. (Lehet, hogy a tanárok jutalékot kaptak ...?) A kezdeti nehézségek után azért egyenesbe jöttek a dolgok és visszaemlékezve eddigi életem egyik legjobb időszaka volt ez.

Már általános iskolás koromban is kísérleteztem a sporttal (foci, úszás, vízilabda), de ilyen irányú tevékenységem a gimnáziumi évek alatt teljesedett ki. Eveztem. Nem kajakoztam, nem kenuztam! Eveztem! A laikusok ezt mindig keverik. Tavasztól őszig mindennap edzésre jártunk. A vizet ma is imádom. És a versenyek! Mindig varázslatos helyeken zajlottak. Baja, Tata, Mohács, Szeged, Győr, Budapest és természetesen Szolnok, amik eszembe jutnak. Jó csapat voltunk, jó társaság. Minden nap edzés után útba ejtettük a 60-as nevű élelmiszer bolt büféjét, ahol felelőtlenül magunkévá tettünk néhány Brazil-szeletet és turmixot, miközben csaptuk a szelet a fiatal és csinos eladó kislányoknak. Nem tudom, hogy a kor teszi-e ezt, de akkoriban minden fiatal pultoslány csinos volt. Vagy csak a hormonok működtek bennünk? A képen éppen egy tatai verseny előtt vizre(ről) megyünk vagy jövünk. Felhívnám a figyelmet arra, hogy ebben az időben volt a legjobb a testtömeg indexem! Csak izom, nuku zsír, pedig annyit ettünk (volna), mint egy hadsereg. Tatán a maszek (a fiatalabbak kedvéért ezt ma egyéni vállalkozónak hívnák) fagyisnál 20 gombóc fagyi volt a fejenkénti napi adag. Na nem mintha ezt a teljesítményt ma nem tudnám produkálni, de tömegem az akkori kétszerese, miközben a magasságom semmit sem változott ...

Az utolsó évben kisöcsém is elérte azt a kort, hogy velünk tarthasson, mint kormányos. A képen Baján, a szálloda előtt állunk és valószínűleg edzésre készültünk. Ott történt, hogy egyikünk (természetesen nem rólam van szó)kissé beitalozott és mi többiek nem tudtunk aludni tőle. Jobb híján cipőfűzőinkkel kötöztük le, mert ha lekapcsoltuk a villanyt, akkor rögtön felpattant az ágyáról és ráugrott valamelyikünkre. Ennek az lett az eredménye, hogy másnap senkinek nem volt cipőfűzője, mert mindet elszaggatta. Egyébként is korán keltünk, mert barátunk társat találván magának már hajnalban versenyt rendezett fémkerekű puffokkal a kövezett folyosón. Egy darabig nem tértünk vissza ebbe a szállodába ... A Bukta, Biró, Németh, Bodnár összeállítású csapat soha nem lett világbajnok, de kaptunk néhány kellemes évet a sporttól.

A gimnáziumi évek másik fő attrakciója a zenélés volt. Ugye emlékszünk még a zene oktatás elleni partizán terveimre. Na ezek itt elmúltak. Nem mondom, hogy az ének óra a kedvencem lett, de "jónevű" (Kaméleon) együttesünk kísérte például az iskolai énekkart bizonyos rendezvényeken. Természetesen a fő profil nem ez volt, hanem a bulik! Lehet hősiesen szidni a KISZ-t, de mi csak jól jártunk vele. Adtak próbatermet, rendeztek bulikat, ahol természetesen nem munkásmozgalmi indulókat játszottunk. Repertoárunk Black Sabbath, Led Zeppelin, Bad Company, Rolling Stones, Thin Lizzy, Creedence Clearwater Revival, Slade és már nem emlékszem milyen együttesek dalaiból állt. Nem hiszem, hogy megváltottuk a világot, de legalább nem playback-ről nyomultunk. A fiúk és csajok értékelték az erőfeszítéseinket, természetesen, mint egészséges ("röptében a legyet"), serdülő fiúknak ez utóbbi nem volt elhanyagolható szempont.


Szerelem

És akkor végre annyi többé-kevésbé sikertelen próbálkozás után engem is elért a beteljesedett szerelem, melynek alanya D. Erika volt. Egy osztállyal járt alattam és már akkor kiszúrtam, amikor, mint elsős megjelent az iskolánkban. Mi fiúk, már alig vártuk a második osztályt, hogy megjöjjön a lányok fiatalabb eresztése. (Akkoriban még cikinek éreztük, ha a lány idősebb volt a fiúnál.) Több, mint egy fél évig sóvárogtam. Engem is elkapott a szerelmesek kishitűsége. Hogyan is jöhetne az én sivár, világtalan porhüvelyem egy ilyen istennőhöz. Aztán fordult a kocka. Közvetítői szerepet játszó, segítőkész ismerősök útján tudomásomra jutott, hogy közeledésem nem lenne ellenére. Innen már simán vezetett az út a beteljesedésig. Az első randira még a mai napig is emlékszem: A szolnoki "Nemzeti étterem" előtt vártam. Hogy zavaromat palástoljam, látszólag egy "Jópajtás" halaszthatatlan tanulmányozásába voltam rendkívül mélyen elmerülve, azaz úgy csináltam, mintha olvasnék. (A Jópajtás egyébként a testvéri Jugoszlávia magyar nyelvű úttörőinek lapja volt, melyből engem speciel nem a mozgalmi hírek, hanem "Robot Karcsi" képregényhős legújabb kalandjai érdekeltek. A Sci-fi-hez való nagyfokú vonzódásom a mai napig megmaradt.) Emlékszem, hogy április utolsó napja volt, kellemes tavaszi idő. Szigorú édesanyjától kaptunk két órát, hogy örülhessünk egymásnak. Ez éppen elég volt első alkalomra, már nem is emlékszem miről folyt a beszélgetés. Egy "nagy kört" mentünk a Tisza-partig és vissza. A búcsúzás után én félmagasan röpködtem, kevés ember lehetett nálam boldogabb akkor.

Másnap elengedték a május elsejei nagy "happeningre", így együtt ünnepeltük dolgozó népünket. Csak arra emlékszem, hogy végig nem tudtam másra figyelni, mint arra, hogy meg kellene fogni a kezét. Gyűjtöttem a bátorságot. Nem ő lett volna az első lány, akinek megfogom a kezét, de ez a dolognak akkor, ott egészen más jelentőséggel bírt. Ennek a nagy tétnek a nyomása végig rámnehezedett. Aztán egyszer egy óvatlan pillanatban, mintegy véletlenül elkaptam a kezét. Nem húzta el, de egymásra sem mertünk nézni. Ezt én biztatásnak vettem és egész este egymás kezét fogtuk. Na nem egy laza dolog volt ez, hanem egy izgatott, szégyenlős kézfogás. Mind a ketten tapasztalatlanok és én még nagyon szerelmes is voltam. A végén már úgy éreztem, hogy mindjár csöpög az izzadtság a kezeink közül, de a világ minden kincséért sem engedtem volna el. Mikor a házuk elé értünk, mert természetesen lovagiasan hazakisértem, vérszemet kapva egy puszit adtam az arcára, mire ő szégyenlősen beszaladt a lépcsőházba. Utólag tudtam meg, hogy nek én voltam az első komoly kapcsolata és fogalma sem volt arról, hogy hogyan viselkedjen. Én szilárdan meg voltam győződve, hogy egy "tapasztalt" hölgyel állok szemben, számtalan előző kapcsolattal. Hát nem. Én voltam a "képzettebb". Azért megoldottuk a dolgokat.

Néhány nap múlva vártam a házuk előtt, mikor lejött és mondta, hogy csak akkor van randi, ha vizitálok a mamánál. Na pufff! De a szerelmes férfi mindenre képes, még arra is, hogy potenciális anyósával szembe nézzen! Egyébként egy nagyon kedves hölgy volt a mama, később is mindig jó kapcsolatunk volt. Kiderült, hogy ismeri apámat (gondoltam magamban akkor ezt nehéz lesz ledolgoznom), de végül kellemesen zajlott a terefere. Mindent tudott rólam, hogy nem iszok, nem dohányzok, (a kábítószerről akkor még nem is hallottunk) és hosszú hajam ellenére viszonylag normális vagyok, így nem gördített akadályt bimbózó szerelmünk kibontakozása elé. Ez a kapcsolat három évig tartott, de gimnázium utáni útjaink kacskaringói már elkerülték egymást. Ő tanár lett én meg nem. Azért kár lett volna kihagyni!

Ez a jóképű gyerek lettem, mire megértem. (És a fotós is sokat dolgozott a retusálással.) Balra az érettségi tablónk, jobbra a tablón szereplő képem. Ezzel lezárult a gyerekkor, innen már felnőtt voltam.
(És a hajam is megnőtt!! Sajnos utoljára ...)

Katonaság

Az én fiatal koromban, ha egy szobában egy hímneműnél több volt, akkor biztosak lehettünk abban, hogy csak idő kérdése, mikor kerülnek elő a katona sztorik. Nem is volt férfi az, akivel legalább egy-két "Háry Jánosos" történet meg nem esett. Biztos, hogy ezeknek volt alapja, de természetesen az idő kiszínezte és megszépítette mindet.

Az én életemben az érettségi után érkezett el az idő, amikor hazám úgy gondolta, hogy nélkülem immáron képtelen megvédeni a kapzsi imperialista hordák hadától szocialista vívmányait. No azért nem volt ez ilyen sima! A fiatalabbaknak tudniuk kell, hogy akkoriban két év katonaság dukált minden arra alkalmas fiatal embernek. Ezt elég nehéz volt elkerülni, persze itt is meg volt az az összeg, amiért olyan papírt lehetett kapni, amivel az ember megúszhatta az egészet. Nekünk se pénzünk, se ismerősünk, se papírunk...

Általában huszonéves korában kapta meg az ember a behívót, kivétel ez alól azok, akik valamilyen felsőoktatási intézménybe nyertek felvételt. (Akkoriban még nem ment mindenki egyetemre ...) Az ilyen "tudóspalánták" két részletben törleszthették a népköztársaság felé fennálló hazafias tartozásukat. Egyetem előtt tizenegy hónap, majd utána még hat. Bizony ez "csak" tizennyolc hónap, fél évvel kevesebb, mint a normális sorállományúak fejadagja. Engem is felvettek a Budapesti Műszaki Egyetem Villamos Mérnöki Karára, de erről majd később. Mivel úgynevezett "fellebbezéssel" nyertem felvételt (erről bővebbet szintén az egyetemi éveimről szóló részben), ezért hasonló cipőben járó társaimmal együtt különleges megtiszteltetésben volt részünk.

A világ, de az akkori Magyarország biztosan, egyik legocsmányabb laktanyájába, Kalocsára vittek bennünket. (A másik ilyen rettegett hely Lenti volt.) A helybéli regélőktől megtudtuk, hogy az 56-os események után a kevésbé involválódott, de szimpatizáns tiszteket és tiszthelyetteseket ide helyeztek büntetés gyanánt. Parancsnokaiknak pedig megtették a kommunistákhoz hű, de valamilyen okból (alkoholizmus, szadizmus, stb.) nem szalonképes hadurakat. Na ez a légkör még 1978-ban is érezhető volt. A két évet szolgálókat a parancsnokok, bennünket meg az előbbiek szívattak. Elég indok volt, hogy mi csak tizenegy hónapot tölthettünk el társaságukban. Mi voltunk a táposok, gyógyegerek, kekszesek. Ezek a jelzők arra utaltak, hogy fiatalságunknál fogva, mi a kantinban zugban mért alkohol helyett inkább a szénhidrátokat részesítettük előnyben. Eltávozást nemigen kaptunk, de sok értelme nem is lett volna. A városban működő mozi szovjet filmeket adott, biztosítva a három laktanya (két magyar és egy szovjet) tisztjeinek ideológiai szinten tartását. Az pedig, hogy Szolnokra hazautazzak, egy (rém)álom volt. Ha szombaton elérhettem a fél kettes buszt, akkor este tizenegyre már otthon is lehettem. Vissza másnap délután hatkor indultam és hétfőn hajnali négykor még bebújhattam emeletes ágyamba két órácskát aludni az ébresztő előtt. Sötét középkor. Életem legborzasztóbb időszaka volt.

A mosdót egy kővályú modellezte, a középen végig vezetett csőből jobbra is, ballra is csapok álltak ki. Csak hideg víz volt. A TSZ-ekben (Termelő Szövetkezet a fiatalabbak kedvéért) az állatok különb itatóból oltották szomjukat. Voltak, akiket ez nem zavart. Nem említettem, hogy a sorkatonák többsége Borsodból jött (mi csak tirpákoknak hívtuk őket). Ők otthon sem használták gyakran a vizet és a szappant együtt, így nem okozott különösebb traumát számukra a fürdőszoba hiánya. Mivel közöttünk leleményes, mérnöknek készülő fiatalok is voltak (pl. én), a körülményekhez képest zseniálisan oldottuk meg a zuhany hiányát. Az egyik csapot felfelé fordítottuk és egy S alakban meghajlított csövet húztunk rá. Ez már majdnem idilli volt, a jéghideg víztől eltekintve, de kibírtuk, mert fiatalok és sportosak voltunk, kivéve az ELTE-re (bölcsészek ...) és a jogi egyetemre jelentkezetteket. Őket később a laktanya mögé temették.

Láthatóan belelendültem én is a katonai memoárjaimba, lehet, hogy egyszer még kiadom az összes élményemet bőrkötésben. Nem is tudom anélkül abbahagyni, hogy egy jellemző történetet el ne meséljek.

A szigorúság ellenére (vagy pont miatta) természetesen ott is voltak svindlerkedések. Így történhetett, hogy egyik este, mikor már mindenki, aki tehette békésen bóklászott a körletben (ez a helyiség, ahol az ágyaink és a ruhásszekrényeink voltak), az egyik szekrényből elvetemült módon "kiugrott" egy fej vöröshagyma. Egyrészt az ugrálás nem volt neki megengedve, másrészt nem is időzhetett volna a szekrényben, mivel "ottan élelmiszernek szigorúan tilos volt tartózkodnia"! Ezt a szörnyű függelemsértést tiszteseink (a sorkatonák közül kinevezett vezetők, a tanultabbak kedvéért őrvezető, tizedes, szakaszvezető) természetesen nem hagyhatták megtorlatlanul. Mivel a szekrény éppen nem tartozott senkihez és a kilátásban lévő büntetés miatt nem is vállalta senki önként, hogy az illető hagymát régebbről ismerné, így közületi szívatás alanyaivá váltunk. Az egyik tirpák tisztes (lásd fentebb!) úgy vélelmezte, hogy a nagy zuhanástól a szóban forgó hagyma szörnyethalt és illene méltó tisztességgel eltemetni. Egy földre terített lepedőre helyeztük az áldozatot egy kicsit csendben gyászoltuk, majd négy arra "méltó kiválasztott" megfogta a lepedő négy sarkát és elindult az udvar irányába. A "gyászoló" tömeg (közöttük természetesen én is) mögöttük haladt és a hangulathoz nem egészen illő, pajzán katona dalokat üvöltött. Természetesen a dal kiválasztását és a kórus megkívánt hangerejének motiválását is parancsnokaink végezték. A többi körletben fetrengtek a röhögéstől, a mi mosolyunk nem volt olyan őszinte. Az udvaron elástuk a hagymát, majd fegyver nélküli sortűzzel tisztelegtünk dicső halottunk emlékének. Azt gondoltuk, hogy ezzel véget ért az aznapi szórakozás, de csalódtunk. A körletbe visszatérve az egyik hígagyú vezér kitalálta, hogy a szerencsétlen hagyma lelkét a kövezetre lehelte ki, ezért az "mostan nagyon borzasztóan hagymaszagú". Így nem biztosított az illető nyugodt éjszakai pihenése ezért lefekvés előtt mossuk fel a körletet még egyszer.

Hát ilyen volt ez a dicső magyar honvédség, ahol unatkozó bunkók és alkoholisták élték ki ferde hajlamaikat az alájuk rendelt szerencsétlenekkel.

Folyt. köv.